Mefigyelés

Furcsa természet az ember.
Vagy csak én?
Erről a járványról tudni is akarok mindent, ugyanakkor nem is akarok róla hallani.
Ez a kettősség abból fakad, hogy ha kinyitom a TV-t, a hírek – természetesen – erről szólnak.
Az adatok pedig megrémisztenek.
Kezdetben, március elején ki is buktam.De úgy igazándiból.
Fiamat épp hogy hazahoztuk a Tüdőkórházból légmell műtét után, és az első iskolai napján mentő vitte vissza az SBO-ra. Már akkor, a mi kis hazai vírusunk miatt bemenni nem tudtunk, csak az aulában várakoztunk, vártuk milyen döntés születik a sorsával kapcsolatban. Szerencsére csak a bezártság érzése az iskolai tanteremben, ahol rossz nyílászárók miatt nem tudtak neki levegőt biztosítani, bepánikoltatta, és légszomjat produkált. Az előzmény miatt az iskola nem kockáztatott, így mentőt hívtak hozzá.
A lényeg, hogy másnap pedig már jött a hír. Bezárták az iskolát.
A munkahelyemen a levelező rendszerben fél óránként jött a hír, hogy most mit csináljunk,majd hogy már azt nem szabad, hanem amazt kell.. Szó szerint pánikot keltettek,hogy nagy a baj, meg hogy nem annyira nagy, de lehet hogy baj lesz… Összezavartak bennünket.
– Először az volt, hogy a kisiskolás gyerekek szülei teljes fizetéssel otthon maradhatnak…
– Aztán egy nap múlva már a kisiskolás gyerekek szülei csak akkor maradhatnak otthon, ha szabadságot vesznek ki, vagy ha otthonról tudnak dolgozni.
– Aztán jött egy lehetőség, hogyha beadok egy kérvényt, akkor én is itthon maradhatok fiam veszélyeztetett állapota miatt.
– Aztán másnap telefonáltak, hogy csak be kell menjek dolgozni, mert nem kiskorú a gyerekem, ami miatt itthon lehetnék, és nem is vagyok 60 feletti, szóval nem tartozom abba a kategóriába, ami lehetővé tenné, hogy itthon maradjak.
– Aztán azt a hírt kaptuk, hogy lehetünk otthon, mint otthonról dolgozók, annak ellenére is, hogy nincs számítógépünk, csak vezessünk valami munkanaplót, amire mondjuk elméleti felkészültség címmel megjelölünk valamit 8 órára lebontva a témát. Hm. Be is adtam egy ilyet, de
– másnap megint jött a telefon, hogy ez nem jó, be kell mennem dolgozni, mert csak az számít itthon dolgozásnak, ha van számítógépem, és hozzáférésem a munkahelyi anyaghoz. Mivel ez nem volt, laptopom épp szervizben… bevállaltam, hogy akkor márciusban végig dolgozom. Meg is jött a beosztás…
– Aztán kiderült, nem lehetek bent minden nap, a veszélyhelyzet miatt, így rotációs alapon kell megoldani, hogy egyszer bent, egyszer otthon. Megint jött a beosztás, ami szerint próbáltam helyt állni, úgy osztottam be a sürgős és sürgősebb feladatokat, hogy azért haladjak is.
Már hazafelé jövet csörrent a telefonom, hogy ez mégsem jó, mert nincs otthon gépem, így ha lehet mégis menjek be minden nap dolgozni, vagy vegyek ki szabadságot a hó végéig. Én ekkor már ebbe a ráncigálásba, a munkavégzés túlfeszítésébe teljesen kiborultam. Mint egy marionett figura, úgy éreztem, rángatnak. Így a szabadság mellett döntöttem. Két hétre kikapcsoltam mindent.
Az első napok voltak itthon azok, ami miatt családom agyára mentem.
Gyerekeim még mászkáltak haverokhoz, barátnőhöz, engem meg a statisztika, a betegségek és a halálozás számok sokkoltak.
Én tiltottam a srácaimat, hogy elhagyják otthonukat, – az apjuk engedte őket.
Én veszekedtem velük – ők kinevettek, és mentek a dolgukra továbbra is.
Kijött a hír, az idősekre vigyázzunk, a fiatalok is maradjanak otthon. – mindhiába.
Oké. Nem bántom a srácaimat. Bicajjal mentek, útközben nem találkoztak senkivel, és csak a barátnőjükhöz mentek, akik szintén elzárkóztak a külvilágtól.
Én mégis dühös voltam rájuk, hogy nem értik, nem akarják érteni, hogy nem az a lényeg, hogy nincs járvány. Ekkor még az volt a lényeg, hogy ne is legyen, hogy megelőzzük.
De nem.
Közben elkészült a gépem, tudok itthon dolgozni, masszív beosztás van, kaptunk textil szájmaszkot a munkahelyről… És a srácaim is úgy ahogy kezdték elfogadni a helyzetet.
Nagyobb fiam ingázás helyett inkább odaköltözött a barátnőjéhez.
A kisebb pedig kéthetente megy egy délután a szerelméhez.
Aztán persze megint a családbeli “rossz zsaru” lettem, mikor megtudtam, hogy a fiatalok a büntetés miatt, mert hogy az utcán nem lehet tömegelni…. átjárnak egymáshoz. Lakásbuli, mert hát “maradj otthon”, és ha áthívnak pár havert, attól ők még otthon maradnak. ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!
És nem értik, és nem érzik… ezek szerint még mindig nem.
Bátyót nagy nehezen le tudtam beszélni, de addigra már a sírás kerülgetett.
Már nem félek, inkább Öcsi miatt kértem, hogy ne csoportosuljanak. Május 4-én érettségi. Addig próbáljuk megóvni, nehogy elkapjon valamit, és e miatt ugorjon a jövő lehetősége. (Hiszen írtam: likas a tüdeje). Na ez hatott. Lefújták a bulit.

Két hét után holnap be vagyok híva a városba. Itt falun nincs még beteg, és ha nem hallgatom a híreket, olyan mintha csak egy hosszú szabadságoláson lennék. A kertem még ilyen szép nem volt, mint idén. Van rá időm. Ültettünk gyümölcsfákat, a konyhakertemben is és a virágoskertemben is gyarapszik a szépség. Elkezdtem kialakítani egy részt a területen, ahol gyógynövények, fűszernövények vannak… Szóval imádom.
Azon izgulok most, hogy be kell menjek a központba. Egy napra, ami alatt nem sok hasznom veszik, de utána 4 napig megint itthon lehetek.

És ami most lebetegít. Az izgalom. Meg az, hogy megint kinyitottam a sajtót, a híreket, és felugrott egy napló, amit Károly írt, hogy mit érzett, hogyan bizonytalanítja el az egészségügy a tesztetlenséggel… stb.
És a hidegrázás, ami napok óta engem is gyötör, meg a hasmenés… Hirtelen elkezdtem figyelni az olvasottakat, és tapasztalni magamon.

Aztán rájöttem, hogy csupán csalán teát ittam, és az most rendesen kipucol 🙂