A cégtől nem küldenek munkát, de a munkaidő végéig a monitor közelében kell legyek, a hátha…. reményében.

Még mindig a fényképek között guberálok.

Megtaláltam Vica néni képét az emlék könyvemben. Az egyetlen fotó róla. Nagymamám testvére. Amikor gyerekként nagyimnál nyaraltam, Vica néni volt az aki sokat mesélt nekem a régi időkről.  És általában sírásban is végződtek a történetek. Mesélt testvéreiről, a fiúkról akik még gyerekként haltak meg, vagy azokról, akik a háborúból nem tértek vissza. Nagymamámnál élt, de ennek is története volt.

Amikor kislány volt, a Nagymágocsi kastélyban dolgozott mint vasalólány. Szeretett ott lenni, és őt is szerették. Egyszer a lovász megerőszakolta, és ebből terhes lett. Akkor fel akarta akasztani magát a nagyiék padlásán, de nagypapám levágta onnan, és biztosította arról nénémet, hogy megoldják a problémát. Titokban megszülte a fiát. Egyszer, amikor már Józsika nagyobbacska volt, bevitte a kastélyba, de Zsófia grófnő észrevette, így be kellett mutatni. A grófnő szerette a gyerekeket, volt egy kisfia Károlyi Tibor, aki 8 éves korában meghalt, emlékére a kastély emeletén egy kis kápolnát építtettek.

Vica néni mesélt még arról is, hogy amikor a háború miatt a grófi családnak menekülniük kellett, egy kispárnába varrták bele az ékszereket, és Vica nénire volt bízva, aki sajnos elhagyta a vonatot. Ezt haláláig bánta, mert örök téma volt a történetében.

Amikor meghalt Vica néni, tizenévem végén jártam. És egyszerűen nem akartam elhinni, hogy a koporsóban van. Kinevettem az egész temetési ceremóniát. Olyan közel állt hozzám néném, hogy évekig fel se fogtam, hogy nincs többé… Dédunokájának neve tiszteletére Viktor lett.

A kastélyt úgy éreztem a történetei által ismerem. Annak ellenére, hogy Nagymágocson sokszor megfordultam, a kastélyt nem láttam. Csak amikor az unokája temetésén voltam, akkor kértem meg a férjemet, kanyarodjunk el a kastély felé. Bár idősek otthonaként használják most, rendes volt a portás is, meg a személyzet is, mert megengedték, hogy az udvaron körbe sétáljunk. Nagyon szép a parkja. Valahogy úgy éreztem, ez az a hely, ahol szívesen vagyok.

Aztán leleveleztük az igazgatóval, hogy egy nagyobb társasággal szeretnénk a kastélyban körül nézni. Kaptunk rá engedélyt, sőt az igazgató maga idegenvezetőnk is lett. Nekem kiábrándító volt. Nem a történet, és nem is a park, az továbbra is tetszett, hanem a belső rész. A bent lakó idősek, ahogy eluralják a történelmi helyeket összezsúfolva, ahogy méltatlanul használva van az egész épület. A gondozottakkal nem beszélhettünk, és ahogy lehetett, el is kellett kerülni őket, de… akkor is.

Felmentünk a kápolnába, ahol a kisfiú kápolnája van… Sokat időztünk az épületben és környékén. Sajna az alkalmazottak listája már nincs meg, pedig szerettem volna legalább néném nevére bukkanni. 

Most a Wikipédiából beollózok egy kis történelmet:

“A kastélyt Viktor Siedek, a hozzátartozó épületek egy részét Ybl Miklós tervezte . Az összes épületek eredeti állapotban maradt meg, jóllehet a kastélyhoz az idők folyamán hozzáépítettek, és egyes részeit lebontották. A kastélyt 41 hektáros gondozott park öleli körül, ami a parképítő művészet remekei közé tartozik; 18. századból származó barokk szobrok díszítik. ….A 17. század elején Móricz Zsigmond tulajdonát képezte a terület, akitől 1621-ben hűtlenség miatt Bethlen Gábor fejedelem elkobozta birtokait. 

….A mágocsi uradalom mintagazdasággá fejlesztése Klauzál Imre (A jószágkormányzó Klauzál Gábornak, a Batthyány-kormány ipari és kereskedelmi miniszterének a bátyja volt.) jószágkormányzó nevéhez fűződik, aki a 19. század egyik legkiválóbb gazdasági szakemberének számított. Amikor Klauzál Imre 1838-ban átvette németújvári gróf Batthyány Kázmér uradalmainak irányítását, utóda Szendrey Ignác lett, aki tovább fejlesztette a birtok gazdálkodását, amelynek következtében a mágocsi uradalom az 1850-es évekre országos hírű mintagazdasággá vált. A kiváló jószágkormányzó lánya volt Szendrey Júlia, aki a híres Petőfi Sándor költő felesége volt. A szabadságharc bukása után Szendrey unokája, Petőfi Zoltán itt nevelkedett egy évig.

A grófi család 1910-ben a kastély első emeletén a magyar gyakorlatban egyedülálló módon, kápolnává alakíttatta át, mivel elsőszülött fiukat, a 8 éves korában elhunyt Károlyi Tibort ott ravatalozták fel, és emlékét ily módon kívánták megőrizni.

 

A “Kisfiú hallal” szökőkút

A kápolna padlózatát és oldalfalait fehér és fekete márványlapok burkolják, mennyezete stukkódíszítést kapott, és közepén egy lépcsővel ellátott fehér márvány oltár áll. A kápolna eredeti berendezéséhez két fotel is tartozott, jobb oldali falánál pedig gróf Károlyi Tibor, bal oldali falánál gróf Károlyi Imréné életnagyságú, carrarai márványból készült szobra áll.A Károlyiak a kápolna kialakításának munkálatai idején felvették a kapcsolatot a püspökséggel a házikápolna nyilvános jellegűvé tétele tárgyában, amelyet 5. Pius pápa később engedélyezett is. A rezidenciát kezdettől fogva a legmodernebb technikai vívmányokkal látták el:

• először gázvilágítást alakítottak ki benne, majd az,
• 1910-es években a gőzgéppel működő saját áramfejlesztő-telep létrehozása után a villanyvilágításra tértek át.

A kastélyparkban több szobrot, és szoborcsoportot helyeztek el. A szobrok közül a legnagyobb a “Szabin nők elrablása” szökőkút, amelynek eredetije Párizsban látható. Az udvari részen a “Kisfiú hallal” szökőkút kapott helyet, és a park ezen részén található a “Négy évszak” szoborcsoport is, amelynek talapzatára az 1771-es évszám van felvésve. Ugyanekkor készülhetett el a különálló női alakot ábrázoló szobor is, amelynek az egykor koszorút tartó kezét mára letörték. A parkban azonban volt egy hatodik szobor is, amely “Nimród” alakját mintázta meg. A kastélypark tava mellett álló kör alaprajzú filagória közepén is volt egykor szobor. A szobrot 1945-ben összetörték. A parkban 1966-ban egy új szobrot is elhelyeztek. Károlyi Imre lányát, Károlyi Consuelót Ifjabb Horthy Miklós vette feleségül. A házaspárnak két gyermeke született. Azután, hogy Károlyi Consuelo és Ifjabb Horthy Miklós elváltak, a volt férj nem tehette be a lábát a kastélyba, csak a parkban találkozhatott lányaival. Károlyi Imre kedvenc virága az orgona volt, és orgonavirágzás idején mindig le is jött a család Pestről Nagymágocsra. Károlyi Imre a kertészkedés is az időtöltései közé tartozott, és a park fáit saját kezűleg metszette. A gróf a faluban tejgazdasági részvénytársaságot is hozott létre. Károlyi az I. világháború után a harcokban elesett katonák özvegyeinek földet osztott, a hazatérő katonáknak pedig “vitézi telkeket” juttatott el. A kastély személyzete Károlyi Imre idejében tizenkét főből állt, és mindenki pontos munkabeosztás szerint dolgozott, és a rezidencia élete főként az őszi nagy vadászatok idején élénkült meg, ekkor előkelő külföldi vendégekkel népesült be a kastély, és néhány alkalommal Horthy Miklós kormányzó is vadászott itt. A Károlyiak 1910-ben a nagymágocsi templom szentélye alá új családi sírboltot építettek, és amelyre szintén gróf Károlyi Tibor halála miatt került sor, akit először a szentély bal oldalánál levő helyiségben temettek el, amelyhez viszont a püspök nem járult hozzá. Ezért készült el a kezdetben teljesen márványburkolatú (ma már csak márványpadlójú) új kripta. A kriptába helyezték el az 1942-ben repülőszerencsétlenségben elhunyt Ifjabb gróf Károlyi Gyulát, valamint édesanyja, gróf Károlyi Imréné koporsóját is. Sokáig tartotta magát az a legenda, amely szerint a templom kriptáját és a kastély pincéjét titkos alagút köti össze. A birtokon valóban találtak is több földalatti helyiséget a környéken, ezek azonban régi ciszternák és más célú üregek voltak. Azonban 1955-ben körül rábukkantak az első Károlyi-rezidencia pincéjére is. Imre gróf 1943-ban hunyt el, ekkor koporsóját a nagymágocsi kriptában nyugvó családtagok földi maradványaival együtt a második bécsi döntéssel Magyarországhoz visszacsatolt Szatmár vármegyei Nagykárolyba, az ősi birtokra szállították, majd valószínűleg a kaplonyi családi sírboltban helyezték örök nyugalomra. A földbirtokos halála után harmadik fia, Károlyi Viktor vette át a mágocsi uradalom irányítását egy rövid időre.

 

A kastély kapuja.

A II. világháború végén a grófi család elmenekült, a gazdátlan kastély berendezését nagyrészt elhordták, a könyvritkaságokat eltüzelték a kandallóban. 1944 nyarán a front közeledtével a kastélyban a Magyar Királyi 113. sz. tábori (kötöző) kórházat helyezték el az épületben. 1945-ben az állam a megmaradt bútorokat, festményeket, és egyéb műtárgyakat lefoglalta”

Tegnap képeket kerestem kolléganőm búcsúztatására, és közben rengeteg családi kép is a kezembe akadt, amik sok-sok emléket idéztek fel bennem kisgyermek, majd kamasz koromból.

Nem tudom, hogy jó gyerekkorom volt-e. Azt tudom, hogy nagyon szigorúan fogtak, és sokszor nem értettem miért kapok több verést, mint ölelést. Aztán felnőttként persze megértettem, hogy apukám beosztásánál fogva keveset volt otthon, és anyu félt egyedül anyai szerepét betölteni egyedül. Idegállapotba került, és mint elsőszülöttjén, rajtam vezette le. Öcsém pedig mindig kitaktikázta. Vagy addig futott körbe a lakásban, amíg anyu elfáradt kergetve őt, és így az ütések nem voltak erősek, vagy kipárnázta a fenekét, és amikor szülém ezt észrevette, a verés helyett nevetés lett a végeredmény… Én szerettem túl lenni a dolgokon, lefeküdtem, összekuporodtam, és vártam a düh végét….ű

Azt hiszem az 1970-es években azért más volt a nevelés. Akkor még ilyen eszközt szinte minden családban alkalmaztak minden feljelentés, gyámügyi beavatkozás következménye nélkül. Az iskolában se volt szokatlan, ha kaptunk 1-1 körmöst, vagy az úgynevezett “szamár padba” ültettek. Nem volt megalázó, sőt, inkább féltünk otthon elmondani, mert tuti nagyobb büntetést kaptunk.

De nem is leginkább ez az emlék ugrott fel, hanem, hogy mennyire más volt az emberek egymáshoz való viszonya.

Egy olyan utcában laktunk, ahol 7 ház volt, ami négy emeletből állt, 12 -12 lakással.

Mindenkit ismertünk az utcában, ha valaki el, vagy oda költözött, segítettünk a cipekedésben.

Bátran játszhattunk az udvaron, nem volt jellemző, hogy lett volna autó. Ott ugrálóköteleztünk, ugróiskoláztunk, szemben lévő magánház körtefájára másztunk, vagy belógtunk diót szedni az óvodába. Csak néha kellett félre állni, amikor lovaskocsi ment el. A boltban a tejet jegyre adták. (Fura… azóta is a zacskós tejet szeretem, a dobozosnak valami fura utóíze van)

Kisboltok voltak, ahova 3 embernél több be se fért, ugyanakkor minden volt. A boltos ismert mindenkit aki hozzá járt.

Emlékszem, amikor az első naaaagy ABC-t felépítették… A környék összes lakója ott tömörült, és elfértünk, és… különleges volt. Abban az időben volt dobozos tej, kakaó, karamellás ital. Iskola tejnek hívtuk, mert tényleg egy tízóraihoz, egy kiflihez elég volt.

Reggelente, ha a bolt nem volt még nyitva, de az áru már az ajtó elé le volt téve, iskolába menet kivettük ami kell, odatettük a pénzt, és nem vitte el senki!!! Nem volt lopás, de hát abban az időben nem is volt munkanélküliség. Fiaim rácsodálkoznak, ha mesélem, hogy akkor azokat büntették, akik kerülték a munkát.

Nem sírom vissza a régi időt, hiszen gyerek voltam. De nem éreztem semminek a hiányát. Ha kellett valami, megnéztük az árát, és tudtunk rá spórolni, és ha két év múlva, akkor két év múlva ugyanannyiért meg tudtuk venni. Fura ezt most így leírni. De ez volt.

Nem kellett az ajtókat zárni. Volt az ajtón kisablak, amit nyitva lehetett bátran hagyni, ha a szomszéd szeretett volna valamit, akkor benyúlt, kinyitotta a kilincset, és már bent is volt. Nem volt félelem bennünk.

Emlékszem, tévénk se volt. Amikor meg végre lett, akkor az fekete fehér adást adott, de hétfőn az se volt. (régi filmet nézettem a gyerekeimmel amikor kicsik voltak, és fiam kiabált utánam, hogy elromlott a tévénk, mert nincs színe a filmnek:-) ).

Arra is emlékszem, hogy autónk se volt. Talán 1 családnak az utcában. Ha sürgős elintézni való volt, amihez autóra volt szükség, bátran megkérhettük a szomszédot, hogy vigyen el bennünket. Mi valami nyeremény, vagy sorsjegy, vagy nem is tudom pontosan mit vettünk, és 5 év múlva Debrecenbe kellett felmenni, mert nyertünk egy Trabantot. Még a két betű, négy szám kombinációra is emlékszem. Sokszor kérték meg a szomszédok a szüleimet is, hogy a beteg gyereküket ügyeletre, orvoshoz vigyék, vagy kórházból hazahozzák. És: segítettünk. Minden ellenszolgáltatás nélkül.

Emlékszem, hogy telefon se volt. Aztán szintén sok-sok év eltelte után, igénylés után kaptunk egy ún.  “iker” telefont, ami azt jelentette, hogy a házból egy vonalra volt kötve. A második emeleten és a mi, negyedik emeletünkön volt a készülék. Ha csörrent, és nem épp minket kerestek, akkor volt egy kallantyú, amivel átirányítottuk a hívást. Hm…

Akiknek meg nem volt telefonjuk, azok hozzánk jöttek. Mint fentebb írtam, a kis ablakon benyúltak, és a bejárat mellett egyből a kis asztalon volt a telefon. Mellette egy homok óra, mert azért a költségbe beleszálltak, és ha letelt a 3 perc, 50 fillért tettek az asztalra. Nagy pénz volt, egy gömb fagylalt ára 🙂 

A telefonról eszembe jutott egy pár évvel ezelőtti sztori. A tűzoltóságnál nyilt nap volt, és megláttam, hogy a selejtezett holmik között ott egy fekete tárcsás telefon. Nekem adták, mert nem kellett. Haza is hoztam, és… hogy vicces, vagy szomorú, nem tudom, de a fiaim azt se tudták, hogy kell használni, meg hogy “milyen béna”, meg hogy falhoz kötött holmi.

Hát jah… Annak idején kamasz koromban önkéntes karanténban voltam e miatt a telefon miatt 🙂 Mert ha hétvégén a szórakozó helyen megismertem egy fiút, és elkérte a telefonszámom mondván “majd hívlak”, akkor bizony vártuam azt a “majd” hívást.  Egy héten keresztül túl messzire a készüléktől nem mertem elmenni. Ha pedig épp könyvtárba mentem, tuti akkor hívott a fiú…. Ugyanakkor az osztálykirándulásokat felszabadultan tudtuk élvezni, mert nem volt aggódó szülői telefonhívás naponta 🙂 (magamból kiindulva, a mobilt most áldásnak érzem, mert utol tudom érni a srácokat bárhol is vannak :-)… de hát ők nem érzik ezt tehernek, ők ettől még szabadnak hiszik magukat).

Szóval a telefonnál leragadva, kicsit elkalandoztam. A mai gyerekek nem ismerik, és használni se tudják a telefonfülkét, hogy milyen is volt az a feltöltős kártya, vagy telefon érme. Nekem van egy 🙂

Hm. Újabb emlék. Pár évvel ezelőtt történt, hogy a fiaimnak az iskolában levelet kellett írni. Nem géppel, e-mailt, hanem rendes levelet. Feladóval, címzéssel, és még a bélyeg helyét is meg kellett rajzolni, levélpapírra. Azt se tudták hogy kell. Nem tudnak megírni egy képeslapot sem…

Nem tartom magam még öregnek. 1968-ban születtem. Mégis..

Az én nagymamám, és köztem nem volt ekkor technikai szakadék. Max lett telefon, tévé, autó, de semmi különleges “kütyü”. És megértettük egymást.

A fiaim és én köztem már szakadék van. Sokszor nem értem amit mondanak. Internetes szlengeket használnak, egymással már nem beszélgetnek, hanem “csetelnek”, azt is tele helyesírási hibával, mert mindent lerövidítenek. Annak idején a fiaimat alig bírtam kilökdösni hogy menjenek a szomszéd sráccal focizni… Inkább leültek a számítógép elé és ugyanazzal a játékkal egymásra kötve a rendszert, játszottak.

Hm.

Még: Iskolaköpeny. Hogy utáltam annak idején!!!!! Pedig tényleg megvédett. Nem volt sok ruhánk, és nem volt olyan, hogy gazdag és szegény diák, mert az a nejlon kék köpeny mindenkin egyforma volt. Még az utcán is azt kellett hordanunk, így aztán csak a testnevelés órán, amikor átöltöztünk, láttuk ki milyen divatot követ. Már ha volt divat. (Jajj ezt a köpenyt annyiszor kiolvasztottuk vasalóval:-). 

És fogalmam sincs miért kötnek bele a felnőttekbe a mai gyerekek, amikor zoknit használnak szandálhoz. A nálam idősebbek bőre már könnyen repedezik, és igen is a szandálba elviselhető a zokni. És szerintem nem is csúnya. Utálom a mai fiatalokat, hogy ha ilyen cuccban totyogót látnak, kinevetik, lefotózzák, és egyből nyomatják fel az internetre.

Szóval akkor nagyon utáltam, aztán anya lettem, és már sajnálom hogy ilyen nincs. Sok a jómódú család, akik külföldről márkás holmikat hordanak, és ha az osztályban szegényebb van, csúnyán ki tudják kezdeni azt a gyereket. Ráadásul minden nap két garnitúra ruha kerül a szennyesbe… Szinte minden nap megy a mosógép…

Óóó… mosógép:-)  Sokat mostunk kézzel, később kaptunk egy kis – csak mosásra jó –  Hajdút. Őszintén nekem még van ilyen a garázsba, és ha bedöglik ez az multifunkciós márkáját se tudom milyen gép, akkor mosni azzal is nagyon jól lehet. Más dolog, hogy centrizni nem tud, emlékszem, a lepedőt úgy csavartuk ki, hogy egymással szemben álltunk, megfogtuk a ruhaneműt és ellenkező irányba csavartuk… Kijött aminek ki kellett …

Na.. azt hiszem sokat nosztalgiáztam. Nem mondom, hogy visszasírom a régi időket, de vannak amiket igen. Az emberséget, hogy én pl. már azt se tudom kik a szomszédaim (na jó… én tudom, mert falu helyen azért nem lehet nem ismerni, de szüleim 10 emeletes házában nem tudom kik vannak mellettük, és még ők maguk se tudják kik a szomszédaik).

Amikor megismertem férjem, nos én egyáltalán nem tudtam főzni. Valahogy mindig veszekedésbe torkollott, ha anyu mellé álltam a konyhában, így inkább kerültem, vagy akkor foglaltam el, ha nem volt odahaza.

Az első randink az volt, hogy meghívott magához ebédre. Finom húslevest főzött és rizskochot sütött. Aztán beszélgetés közben megkérdezte, tudok-e főzni. Naná!!! (hogy lódítottam).

A következő találkozáskor megint magához hívott (én albérletben voltam, és a főbérlő nem igazán örült, ha vendéget fogadtam), és mivel behívták ügyeletbe, átadta a konyháját, hogy “vacsira hazaér”.

Voltam ám gondban. Akkor még nem volt okos telefon, internet is csak kis háztartásban, szüleimtől nem kérhettem telefonos segítséget, viszont féltem a lebőgéstől, hogy csalódást okozok, ha csak bundás kenyeret tálalok fel.

Mi legyen? Közel volt a Tesco, leugrottam bevásárolni. Grillcsirke az egyik pultnál… Forró volt, isteni illattal… A fagyasztott részben meg feltűnt, hogy van aranygaluska tészta. Ez is ment a kosaramba.

Volt még idő, így szépen előkészültem. A csirkét óvatosan felvágtam, beletettem egy tepsibe, az aranygaluskát is belegyömöszöltem egy tortaformába, betettem a sütőbe, hogy átmelegedjen, közben a vanília öntetet egy hígabb vanília pudinggal oldottam meg. Amikor közelített az idő, hogy már jön haza a fiatalember, a csirkét is betettem a sütőbe, egyrészt, hogy átmelegedjen, másrészt, a hatás kedvéért, mintha én készítettem volna…

Arra figyeltem, hogy a bolti csomagolásokat levigyem az utcai kukába:-)

Sikerem lett, és …. 22 éve a felesége vagyok:-)

Azért az esküvőig még párszor be kellett magolnom a kért étel receptjét a szakácskönyvből, hogy úgy hasson, rutinból már tudok főzni 🙂 De azóta felvállalom, hogy ha valamit nem tudok, akkor kinyitom a tabletet és Szoky konyháját hívom segítségül. 

Most hájas tésztát készítettem. Anyósom nagyon jól tudja csinálni. Minden látogatásunkkor ez kerül az asztalra, és tudom, hogy férjem és a gyerekek kedvence. Rengetegszer volt alkalmam figyelni hogyan készíti, de soha nem tudtam azt a kis trükköt ellesni, ami miatt sikerélményem lenne. Bár jó családom van, minden elrontott ételt is megesznek:-), de azért mégis… na.

Találtam egy receptet, és nekifogtam. Kicsit időigényes számomra hogy hajtogatni, nyújtani, hajtogatni minél többet a megkent tésztát, de  a végeredmény még engem is meglepett. És az íze is remek lett, igazi, üstben (anyósom általi) szilva lekvárral töltve.

Közelít. Jövő héten hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön: magyar, matek, történelem, angol és utána 19-én fizika. Emelt szintű a matek és a fizika, így nem a saját iskolájában, hanem két különböző tanintézetben lesz.

“Az épületbe lépve első teendő a fertőtlenítés és a szájmaszkok, gumikesztyűk átvétele, ha nem
hoztatok magatokkal. Ezeket az írásbeli ideje alatt célszerű folyamatosan használni. A folyosókon,
mosdókban és a dolgozat beadáskor használatuk kötelező.
A termekben a felügyelő tanárok utasításának megfelelően kell helyet foglalni, minden teremben
legfeljebb 10 vizsgázó tartózkodhat. A telefonokat a tanári asztalon kell elhelyezni, kikapcsolt
állapotban. A használható segédeszközökön kívül csak íróeszköz lehet az asztalon. A dolgozatot kék
golyóstollval lehet írni, az esetlegesen az ábrák készítéséhez más szín is használható, de piros nem. A
segédeszközökről-függvénytáblázat, térkép, zsebszámológép és szótárak- a vizsgázóknak kell
gondoskodni. “

Hm. Hogy lehet írni gumikesztyűben? Én a szájmaszkot se igazán tartanám fontosnak amikor már ül a gyerek a padban, és ír… Ezt a fene nagy elővigyázatosságot azért se értem, mert március óta zárva az iskola, és elvileg senki azóta nem ment be, tehát nem igazán hiszem, hogy fertőzöttek lennének a padok, főleg, hogy azért kezdetkor is, meg amikor távoznak a gyerekek akkor is fertőtlenít a takarító személyzet.

Az e-mail csak úgy izzik. Vagy az osztályfőnök küld valami új vagy kijavított tájékoztatót, vagy a szülői levelezőcsoport szervezkedik így az utolsó napokra. Nem minden tanárnak akarnak ajándékot adni, és akik kapnak, azok se egyforma összegben. Jót nevettem, hogy az igazgatóhelyettes nő ajándék tervezete “minőségi bor” :-), míg a többi tanárnő virágot kap, és “minőségi desszertet” 🙂 Én ebbe nem szólok most bele. Mindig baj volt, ha írtam, és most ahhoz érzékenyebb vagyok, hogy a fiam bejöjjön és kérdőre vonjon, hogy megint miért avatkoztam bele.

Legutóbb a magyar miatt tettem fel kérdést, mert a szaktanár 4 év alatt nem tanította meg a gyerekeknek a tananyagot, nem készítette fel őket rendesen az érettségire, és random írogatott be jegyeket, de azt is mindig félévi lezárás vagy év végi lezárás előtt osztotta meg  az e-naplóban. Így a szülők és a gyerekek se kaptak egyértelmű visszajelzést, hogy mik a hiányosságaik. Csak most feszült be fiam is, mikor gyakorolt, és a régi kidolgozott érettségiket nézegette a 2008-as évig visszamenőleg, hogy ők nem is tanulták ezeket, amik azokban szerepeltek. Szóval…. írtam, kérdeztem, aminek a következménye, hogy a szaktanárral az igazgató is elbeszélget…Bár így az utolsó napokban semmit nem ér. Holnap lesz az osztályozó, és pont kerül mindennek a végére. És végül is a feltett kérdésem jól sült el abból a szempontból, hogy fiamat megnyugtatták, ne parázzon a magyar miatt, mivel emelt szintűzik, így a magyar végeredmény nem számít. 

Megküldték azokat a számításokat, hogy hogy jön össze a 100 pont, mikor kell majd bemenni a suliba megnézni a kijavított feladatokat (május 28.).

Eszembe jutott, hogy a 80-as években amikor öcsém érettségizett, ő 1 pontért is vitatkozott a tanárával, amit aztán jogosan meg is kapott, és ez az 1 pont végül az egyetemi bejutását eredményezte. 

A levelezőm azért is izzott mert munkát kaptam, illetve az egyik kolléganő elmegy a cégtől, és mivel voltak olyan alkalmak ahol én készített fényképeket, nos kutakodnom kellett évekre visszamenőleg fotókért. Már hányingerem lett annyi képet kellett átnézzek. 30 képet azért valahogy összeszedtem.

Az itthon dolgozási lehetőség úgy néz ki megint változik. A jövő héttől úgy kell a beosztásunkat kérni, hogy egyik nap itthon, másik nap bent az íróasztalunknál. Szoktatnak a vírus csúcsában a munkára. Logikus, bár én sokszor nem látok logikát a magasabb szinten lévők döntéseiben. De a lényeg, hogy mindenki, akinek van bérlete (csak a bérletesek), azok közlekedési eszközhasználat fejében kapnak maszkot.. Ühüm… 

Na mindegy.

Öcsi egészségesen szeretne élni. Persze ki nem. Csak hát étkezés és mozgás szempontjából én már nem figyelek magamra. Ő igen.

Amíg nem volt tüdő baja, műtét, előtte napi szinten edzésre járt, figyelt az étkezésére, nem evett akármilyen szénhidrátot, vette ezeket a nem épp olcsó sokízű porokat, kását evett… de kenyeret nem. Semmihez. Mert hogy annak olyan rossz íze van.

Aztán elment egy sítáborba, nyúlánka révén ott légmellett kapott.

Most nincs edzés, nincs semmilyen fizikai munka. De!!!! Hogy itthon vagyok minden nap friss, általam sütött kenyér kerül az asztalra, és azt… megeszi. Nincs pazarlás, így nincs csipegetni valójuk a tyúkjaimnak, és nincs bundás kenyér reggelire.

Azért érdekes. Régen arra hivatkozott, hogy nem jó íze van a bolti kenyérnek, de a bundást, meg a melegszendvicset mindig jó ízűen megette:-) Na mindegy.

Nagyon egyszerű, szinte elronthatatlan receptet találtam. A Facebook-on jött velem szembe, és akkor füzetembe lejegyeztem, mára meg már rutint szerezve megy, így a forrását, hogy honnan van, nem tudom, de a receptet azt igen.

Fél kilogramm liszt (nem szitálom. Próbáltam szitálni, de akkor nem sikerült olyannak mint mikor nem szitálom)

Amíg nem kaptam élesztőt, egy zacskó porélesztőt használtam, de ha az nincs, de van rendes élesztő, akkor 2,5 dkg-ot rámorzsolok a lisztre. Rászórok egy teás kanálnyi cukrot, és egy evőkanálnyi sót. Azt mondják ez sok. Lehet, sósnak tűnik a tészta, de hát… az se mindegy azért milyen sót használunk, mert abból is van asztali, tengeri, én asztalit használok, az olyan régi módi parasztos amit nagymamám is használt).

4 dkg vajat is szoktam még belerakni. De már nem mérem. Rámával nem sikerült, de közönséges lágy vajjal két teakánállal beleejtek a lisztbe, oszt jól van.

Erre ráöntök langyos 2,6- 2,7 dl vizet. Régebben kézzel dagasztottam volna, de már ízületesedem, és ha már egyik karácsonyra kaptam dagasztani is tudó robot gépet,…. csak kihasználom… úgyhogy miután mindent összedobtam, a kis segédemre bízom a feladatot. Dagasztatom negyed óráig, majd belerakom egy lisztezett (egyszerűbb kivenni, ha zsírpapírt is rakok bele) szilikonos formába. Én már ilyenkor mélyen megvagdosom, mert ha megkelt, és akkor vágom bele szépen a kenyérhez illő csíkot, akkor mindig összeesik a tésztám…., így meg együtt kell vele, és amikor sütöm, akkor is megmarad a minta)

A Napnak most nagyon hasznos feladata van, mert bár szoba hómérsékleten kellene, de nekem úgy nem kel meg, vagy párnával letakarom, de akkor se lesz olyan a tésztája, mintha kiteszem a napra, és hagyom, hogy a letakart konyharuhát jól felnyomja. Nagyon szépen megkel 50 perc alatt.

Hogy szép színe legyen, azt mondják, tojással kenjem meg. Nos próbáltam, de nem használom fel az egész tojást, arra meg, hogy csak maszatolok rajta egy-kettőt, sajnálom a tojást kidobni. Így marad a tej. Az mindig van a gyerekek miatt, és kispohárba öntve, ráecsetelek a tésztára … és mehet az előmelegített 180 fokos sütőbe 40-45 percre.

Legszívesebben már amikor kiveszem, akkor ennénk belőle, de olyankor morzsálódik össze-vissza, vághatatlan, úgyhogy rácsra teszem, hagyom kihűlni, de azért még langyosan egy jó baracklekvárral megkenve… megy a pocakba.

Míg kel a tészta (50 perc), és még kisül a kenyér (45 perc), az idő alatt meghorgoltam mini Yodát 🙂 

… házon kívül is:-) Bátyó az ingázás helyett barátnőjéhez költözött. Átmeneti állapot, mert ha vége a májusi vizsga időszaknak, szétválnak útjaik, és srácom is hazaköltözik. De addig is szokják egymást. És egész jól működik. Bár olykor aggódom, hogy valóban boldog-e a fiam, … találgatás helyett rákérdezve megnyugtatott, hogy az.. Míg szerelme a szakdogáját írta, Bátyó gondolt egyet, hogy vacsorát készít. A vegánság mely a leány részéről ismerkedésük kezdetén fennállt, már kicsit lanyhult, mert halat és tojást már fogyaszt, így a vacsi terv halászlé volt.

Kölyök lement, vett fagyasztott dobozos hallét, amihez járt két patkó szelet.

Na… most akkor jöhet a telefonos segítség. Hogyan fogjon hozzá. A dobozon lévő utasítást nehezebb értelmezni, mint az anyai részletes magyarázatot.

Első lépés, a levet forralni, a halszeleteket kiolvasztani, sózni… Olykor fényképeket küldött, hogy “jó így?”…

 Nagy lábasban két patkó úszik a tűzhelyre feltett vízben, kis lábasban pedig beleállítva a lé-tömb, ami ha folyadékká válik, és még a hal is belemegy, tuti kifolyik. Tanács: fordítsa meg a műveletet.

Következő probléma: meddig olvassza a halat?

Meddig főzze a levet? Mikor kell beletenni a halat? stb. stb.

De megoldottuk. És jött a köszönet, hogy segítettem, mert nélkülem nem ment volna. Ráadásul még ízlett is. Eszembe jutott egy film, amikor a fiú felhívta az anyukáját, és megkérdezte “Anya, már három órája főzöm, és még mindig kemény… meddig kell a tojást főzni, hogy végre lágy legyen?”

Köhögést hallok a konyhában.
Valamelyik családtagom.
Felülök, és hallgatózom: száraz köhögés? Egyszeri, vagy többszörös? A tizediknél már feszült vagyok.
Felkeresem a forrást, és már jön is belőlem a kérdés “Minden rendben? Hogy vagy? Van lázad? Fáj valamid?”
Persze a vírus tüneteit keresem a túlesőktól szerzett információkat.
És ugyanezt nézem magamban is.
Fáj a fejem. Ez már az???
Kapar a torkom. Ez már az?
Fáj a hasam, ráz a hideg. Ez már az?
Elkaptam? Hordozó vagyok?
Ez már beteges.
Nincs baj tudom. Nem érintkezünk senkivel.
A reggeli köhögés az asztma amiben párom szenved, és csak a reggeli szokásos torokszárazság miatti
Fejfájásom az is rendszeres szokott lenni, nem bírom ezt az időjárás ingadozást, hogy nappal 25, hajnalban 8 fok van.
A torok kaparásom a fagylalt utáni állapot, ez is tipikus.
A hasfájásom a csalán tea következménye, és a hascsikarással jár a hidegrázás.
Holnapra kialszom.
És ahogy ismerem magam, vagy majd ha visszazökkenünk a rendes kerékvágásba, akkor a jövőben is ez nem csak nálam, de kollégáimban is ott ragad valahol a tudatalattinkban, hogy az éves rendes influenzát kapjuk el egymástól, vagy ennek a jelen kornak valami mutációját…
Mostmár soha nem leszünk olyan felszabadultan magabiztosak egy betegség esetében sem, mint voltunk régen. Felelőtlenül. Mert tudom, sokan nem szedték végig pl. a kapott antibiotikumot, amikor már jobban lettek, vagy antibiotikum ellenesek ki se váltották, ha az orvos felírta… Sőt az elmúlt 35 éves munkaviszonyom alatt nagyon sokszor megesett, hogy – nem csak én – de betegen is bejártunk dolgozni, nem törődve a szövődményekkel, legyintve, ez csak kis köhögés, nátha,….

Furcsa természet az ember.
Vagy csak én?
Erről a járványról tudni is akarok mindent, ugyanakkor nem is akarok róla hallani.
Ez a kettősség abból fakad, hogy ha kinyitom a TV-t, a hírek – természetesen – erről szólnak.
Az adatok pedig megrémisztenek.
Kezdetben, március elején ki is buktam.De úgy igazándiból.
Fiamat épp hogy hazahoztuk a Tüdőkórházból légmell műtét után, és az első iskolai napján mentő vitte vissza az SBO-ra. Már akkor, a mi kis hazai vírusunk miatt bemenni nem tudtunk, csak az aulában várakoztunk, vártuk milyen döntés születik a sorsával kapcsolatban. Szerencsére csak a bezártság érzése az iskolai tanteremben, ahol rossz nyílászárók miatt nem tudtak neki levegőt biztosítani, bepánikoltatta, és légszomjat produkált. Az előzmény miatt az iskola nem kockáztatott, így mentőt hívtak hozzá.
A lényeg, hogy másnap pedig már jött a hír. Bezárták az iskolát.
A munkahelyemen a levelező rendszerben fél óránként jött a hír, hogy most mit csináljunk,majd hogy már azt nem szabad, hanem amazt kell.. Szó szerint pánikot keltettek,hogy nagy a baj, meg hogy nem annyira nagy, de lehet hogy baj lesz… Összezavartak bennünket.
– Először az volt, hogy a kisiskolás gyerekek szülei teljes fizetéssel otthon maradhatnak…
– Aztán egy nap múlva már a kisiskolás gyerekek szülei csak akkor maradhatnak otthon, ha szabadságot vesznek ki, vagy ha otthonról tudnak dolgozni.
– Aztán jött egy lehetőség, hogyha beadok egy kérvényt, akkor én is itthon maradhatok fiam veszélyeztetett állapota miatt.
– Aztán másnap telefonáltak, hogy csak be kell menjek dolgozni, mert nem kiskorú a gyerekem, ami miatt itthon lehetnék, és nem is vagyok 60 feletti, szóval nem tartozom abba a kategóriába, ami lehetővé tenné, hogy itthon maradjak.
– Aztán azt a hírt kaptuk, hogy lehetünk otthon, mint otthonról dolgozók, annak ellenére is, hogy nincs számítógépünk, csak vezessünk valami munkanaplót, amire mondjuk elméleti felkészültség címmel megjelölünk valamit 8 órára lebontva a témát. Hm. Be is adtam egy ilyet, de
– másnap megint jött a telefon, hogy ez nem jó, be kell mennem dolgozni, mert csak az számít itthon dolgozásnak, ha van számítógépem, és hozzáférésem a munkahelyi anyaghoz. Mivel ez nem volt, laptopom épp szervizben… bevállaltam, hogy akkor márciusban végig dolgozom. Meg is jött a beosztás…
– Aztán kiderült, nem lehetek bent minden nap, a veszélyhelyzet miatt, így rotációs alapon kell megoldani, hogy egyszer bent, egyszer otthon. Megint jött a beosztás, ami szerint próbáltam helyt állni, úgy osztottam be a sürgős és sürgősebb feladatokat, hogy azért haladjak is.
Már hazafelé jövet csörrent a telefonom, hogy ez mégsem jó, mert nincs otthon gépem, így ha lehet mégis menjek be minden nap dolgozni, vagy vegyek ki szabadságot a hó végéig. Én ekkor már ebbe a ráncigálásba, a munkavégzés túlfeszítésébe teljesen kiborultam. Mint egy marionett figura, úgy éreztem, rángatnak. Így a szabadság mellett döntöttem. Két hétre kikapcsoltam mindent.
Az első napok voltak itthon azok, ami miatt családom agyára mentem.
Gyerekeim még mászkáltak haverokhoz, barátnőhöz, engem meg a statisztika, a betegségek és a halálozás számok sokkoltak.
Én tiltottam a srácaimat, hogy elhagyják otthonukat, – az apjuk engedte őket.
Én veszekedtem velük – ők kinevettek, és mentek a dolgukra továbbra is.
Kijött a hír, az idősekre vigyázzunk, a fiatalok is maradjanak otthon. – mindhiába.
Oké. Nem bántom a srácaimat. Bicajjal mentek, útközben nem találkoztak senkivel, és csak a barátnőjükhöz mentek, akik szintén elzárkóztak a külvilágtól.
Én mégis dühös voltam rájuk, hogy nem értik, nem akarják érteni, hogy nem az a lényeg, hogy nincs járvány. Ekkor még az volt a lényeg, hogy ne is legyen, hogy megelőzzük.
De nem.
Közben elkészült a gépem, tudok itthon dolgozni, masszív beosztás van, kaptunk textil szájmaszkot a munkahelyről… És a srácaim is úgy ahogy kezdték elfogadni a helyzetet.
Nagyobb fiam ingázás helyett inkább odaköltözött a barátnőjéhez.
A kisebb pedig kéthetente megy egy délután a szerelméhez.
Aztán persze megint a családbeli “rossz zsaru” lettem, mikor megtudtam, hogy a fiatalok a büntetés miatt, mert hogy az utcán nem lehet tömegelni…. átjárnak egymáshoz. Lakásbuli, mert hát “maradj otthon”, és ha áthívnak pár havert, attól ők még otthon maradnak. ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!
És nem értik, és nem érzik… ezek szerint még mindig nem.
Bátyót nagy nehezen le tudtam beszélni, de addigra már a sírás kerülgetett.
Már nem félek, inkább Öcsi miatt kértem, hogy ne csoportosuljanak. Május 4-én érettségi. Addig próbáljuk megóvni, nehogy elkapjon valamit, és e miatt ugorjon a jövő lehetősége. (Hiszen írtam: likas a tüdeje). Na ez hatott. Lefújták a bulit.

Két hét után holnap be vagyok híva a városba. Itt falun nincs még beteg, és ha nem hallgatom a híreket, olyan mintha csak egy hosszú szabadságoláson lennék. A kertem még ilyen szép nem volt, mint idén. Van rá időm. Ültettünk gyümölcsfákat, a konyhakertemben is és a virágoskertemben is gyarapszik a szépség. Elkezdtem kialakítani egy részt a területen, ahol gyógynövények, fűszernövények vannak… Szóval imádom.
Azon izgulok most, hogy be kell menjek a központba. Egy napra, ami alatt nem sok hasznom veszik, de utána 4 napig megint itthon lehetek.

És ami most lebetegít. Az izgalom. Meg az, hogy megint kinyitottam a sajtót, a híreket, és felugrott egy napló, amit Károly írt, hogy mit érzett, hogyan bizonytalanítja el az egészségügy a tesztetlenséggel… stb.
És a hidegrázás, ami napok óta engem is gyötör, meg a hasmenés… Hirtelen elkezdtem figyelni az olvasottakat, és tapasztalni magamon.

Aztán rájöttem, hogy csupán csalán teát ittam, és az most rendesen kipucol 🙂